Nem lehet tervezni
Annyira érdekes az emberi elme működése. A Caminon is többször megtapasztaltam azt, hogy az elmém milyen szinten játszik velem. Elképesztő kétségek között képes tartani és olyan gondolatok tengerébe sodor, ahol kérdéses az épségben való partra vergődés. Ide-oda toládozod magad és erőlködsz, hogy majd a gatyádba csinálsz olyan dolgokért, amit gyakorlatilag így is és úgy is el fogsz érni. Nem mindegy, hogy közben rojtossá feszenged e az idegeid, vagy azt mondod, hogy lazíts.. minden rendben lesz és akkor tudsz koncentrálni azokra a dolgokra, amik körülötted vannak. Bennük tudsz lenni anélkül, hogy elmulasztanád őket. Végtelenül egyszerű képlet ez, amire a hostelben önkenteskedő brazìl srác hívta fel ma a figyelmem mindazzal, amit mondott és ahogy mondta. Kicsit csüggedve de nyitott szívvel ültem a konyhán és kortyolgattam az állatira egészségtelen zacskós levesem, mivel motiváció és lelkesedés hiányában baromira nem volt kedvem főzni. Szarrá vert az eső, de gondoltam, ám legyen. Dacolva mindennel úgy határoztam, nem fogok a hostelben ülve csüggedni azon, hogy mi lesz ha valójában sem marad egy vasam sem. Tiszta őrült elképzelés, hogy a jövőben vagyok mikor nem is vagyok ott. Erről le kell szokni. Arra gondoltam, hogy kell egy cél. Az lett a cél, hogy menjek el és váltsam be az utolsó 200 €-t. (Itt most gyászos aláfeső zene szól..) Aztán felkerestem a postát, mert úgy döntöttem ma, régimódi leszek és feladok pár képeslapot. Az Amazónia mégiscsak megérdemli ezt a kiváltságot. Csurom vizesen léptem be a klíma berendezések által hűtő hőmérsékletűre téliesített postára. Rám fagyott a trópusi eső, amíg elrendeztem ezt az ügyet. Fáztam. Megint régóta először. Két napja locsog az eső. Kezdődik a monszun, az esős évszak, amiben az Amazonasz és gyakorlatilag az egész vízgyűjtő területek vizei 2 métert emelkedik majd. Visszatértve a hostelbe szóba elegyedtem a brazil sráccal, aki itt önkéntes és Nyújorkba készül. Azt mondja, ott vesz majd egy házat. Stoppal akar odamenni átszelve egész Közép és Észak-Amerikát. Kicsit meglepődve néztem rá, hogy nem lesz az picit nehézkes? Erre ő csak annyit mondott, hogy azok a dolgok visznek minket előbbre, amiért meg kell küzdenünk. A pillanatokat, amikbe úgy érezzük belehalunk, de ha élérünk egy pontot és visszanézünk, akkor egész mást látunk majd. Ahogy ezek a mondatok elhagytak a száját és én mélyen a barna szemeibe néztem éreztem, hogy csak erre vártam egész nap. Nem volt hasztalan itt lenni. Aztán folytatta az eszmefuttatást, aminek felét sem értettem, de a szemem a szemébe tettem és tudtam, hogy olyan dolgokat közöl velem, amire épp szükségem van. Hagytam, hogy a félig értelmetlen nyelv belém kusszon és tudtam, hogy minden rendben van. Mellettem északi típusú lányok egymás között beszélgettek és aztán rákérdeztem, hogy svédek e. Felismertem a nyelvet. 5 hónapja utaznak. Mexikóban kezdték és szőkén, gyönyörű kék szemekkel végig stoppolták már egész Közép-Amerikát. Ma indultak volna tovább Fortalézába, ahol én kezdtem az utam. Megvettek már a repjegyet előre és el is búcsúztunk azzal, hogy talán Natalban találkozunk, majd pár óra után megjelentek a hostelben, hogy nem volt járat. Na ez szívás. Én meg sem tudtam venni a jegyem. Ők meg kifizettek, aztán nem is volt járat. Jobb ha az ember felkészül lelkileg arra, hogy az életet egyszerűen nem lehet megtervezni. Azt és úgy kell szeretni, ami van és úgy, ahogy adatik. Oszt jóvan. In dö ném of God.
