Amikor először találkoztam Amandaval nyelv tanulás és új barátok szerzése keretein belül, akkor elég szegényes volt a portugálom. Nem voltam képes folyékony kommunikációra. Ez kb. 2 hónapja lehetett. De értettem ezt azt.
 |
| Amanda és én Pitimbun |
Beszélt az életéről és arról, hogy milyen nehéz boldogulni itt, meg hogy miként próbálja meg kiegészíteni a keresetét és hogy ebből hogy jutott el oda, hogy lett egy saját kis háza, ami igaz, hogy csak tégla falakból áll jelenleg, sem ablaka, sem ajtaja, de mégis az övé. Nagy szó ez itt Brazíliában, hogy egy szegény családból származó ember, 27 évesen elérjen ennyit. Nagyon rövid ismertség után világossá vált számomra, hogy barátok leszünk.
 |
| Amanda |
Őszinte volt a tekintete és valami végtelen kedves béke ült benne. Valami bizonyosság arról, hogy az élet kemény, de csináljuk, megtanuljuk, túlélünk és majd egyszer úgy lesz, ahogy szeretnénk, mert Isten és az összes szentek is azon az oldalon állnak, ahol mi. Akarsz velem dolgozni? Szegeztem neki a kérdést egy hirtelen ötlettől vezérelve, mert éreztem, hogy az, hogy ott ül a kanapénom,- ami tulajdonképpen nem is volt az enyém,- az is valamitől vagy valakitől vezérelt.
 |
| Pirangi, ami az ideiglenes otthon lett másfél hónapra |
Mindenesetre nem fűztem mélyebb filozófiákat ehhez a történethez, csak éltem azt, ami volt. Amanda beszélt nekem arról, hogy uv pólókat ad el, hogy legyen valami kis kiegészítő keresete. Még kártyás fizetési lehetőség is van nálam, mondta mosolyogva és csak úgy csillogtak a mély barna szemei a büszkeségtől. Persze igent mondott. Beszéltem neki arról, hogy borzasztó ez a sok szemét errefelé és majdnem depresszióba estem, amikor elkezdtem Brazíliában gyalogolni. Csinálni akarok valamit, mondtam neki, ő meg csak helyeselt és bólogatott kedves mosollyal. Csináljuk. Nem akarok többé a probléma részese lenni, mondtam neki. A megoldás akarok lenni. Tenni akarok valamit azért, hogy jó legyen. Építsünk arculatot, áruljunk természet barát dolgokat és keressünk partnereket, akik szemetet transzformàlnak. Szervezzünk eseményeket, és okozzunk valamiféle változást. Motiváljunk, tanítsunk. Ezzel csinálni pénzt egy igazán nemes dolog és egy irgalmatlanul nagy kihívás is, mert itt nincs a szeméttel való gazdálkodásnak kultúrája. Nincs iskolája, nincsenek kukák az utcán és nincsenek kukák a házakban. Nincs szemét szervíz, vagy ami van az nem a legjobb. A szemét hegyek úsznak az utcán a lefolyók irányába egy nagyobb eső alkalmával. Az állatok a szemétben kapirgálnak az utak mentén. A szemetet nejlon zacsiba teszik majd egy laza mozdulattal kihajítják az utcára. Nekem meg minden egyes alkalommal összetörik a szívem, amikor ilyet látok. Az érzés egyre és egyre erősebb, hogy ez így nem mehet tovább. Az emberek még a legkisebb dolgokat sem teszik meg. A legalapvetőbb változtatást, csupán kényelmi okok miatt, vagy egyszerűen tudás hiányában. Ez nem mehet így tovább! Gründoljuk a bizniszt, tejszínnel, habbal és váltsuk meg a világot!-mondtam neki.. aztán már csak csendben mosolyogtunk egymásra. Mindketten ízleltük a gondolatot..
