Amikor elhagyom az Amazónia vidèket
Úgy világít a város alattunk, mint valami csillag beleveszve az Amazónia sötèt ölelèsèbe. Oldalra fordítom a fejem a félhomályban és ahogy elemelkedik a gép a talajròl az ablakon bámulom az Amazóniàra elterülő éjszakát. Szètàrad bennem valami véget nem érőnek tűnő katartikus öröm, miközben Etta James üvölti a fülembe, hogy "àj dzsàszt vonna mèk làv tu jù". Mindig ez van. A pillanatokat amikor elemelkedik a gép tablettàba kéne sűríteni és néha amikor rossz, akkor csak bevenni belőle egyet. Megèrkezni jó, de elindulni még jobb. A repülőn megint szètfagyok. Ha valami van amit nehezen viselek mióta Brazíliában vagyok ,akkor az a klíma kérdése. Egyszerűen borzasztó hatással van a testemre. Még úgy is, hogy felkészültem rá igazán jól. Beöltöztem és kezem ügyébe készítettem azt a sálat, amit még pár éve vettem és gyakorlatilag őrülten univerzális, mert ha kell strand lepedő, ha kell, akkor takaró, ha kell akkor sál, de szerintem még törölközőnek is használtam már. Ha az ember utazik legyen kreatív és használjon kreatív cuccokat. Hamar megérkezünk Brazíliàba, ahol csak másfél órát kell várnom. Időzónàk repkednek a fejem felett jobbra balra. Kettő plusz, kettő mínusz. Egy ide, egy oda és aztán hirtelen azon kapom magam, hogy ülök egy taxiba és próbálok bejutni abba a dzsungelba, ami a világ egyik legnèpesebb városainak a listáján az előkelő 11. helyet foglalja el a röpke 21 millió lakosàval. Jó úgy megèrkezni egy városba, hogy kicsit már ismerem. Jó újra látni és érezni dolgokat a sok sok új után, ami nap mint nap adatik. A vàrosban összefutok egy jó baráttal és még mielőtt találkozom vele, próbálom felderìteni Eduardo Kobra zseniálisan grandiózus művészetét a falakon. Itt született, úgyhogy a város rendelkezik azzal a kivàltsàggal, hogy több hatalmas és csodás színekben pompázó Kobràt is magàènak tudhat. Zsebemben a listával nekiindulok a városnak, hogy felderìtsek legalább egyet, kettőt. Az elsőhöz rossz címet írtam ki. Csomó idő elment vele. A másodikat àtfestettèk! Te jó ég! Hogy lehet egy Kobràt csak úgy leszedni a falakròl. Közben elkezd szakadni az eső. Köd van és hideg. Remek! A Kobra felderítő akcióm totális kudarcba fulladt. Vissza kell érnem a belvárosba, mert 4-re randim van Gilbertoval, akit még abból az időből ismerek, amikor São Paulo-ban laktam. Miután találkozunk és elmesèlem neki a napom, mondja hogy keressük meg azt, ami a legközelebb van. Neki indultunk hát újra. Míg végül nagy nehezen, de megtalaltuk az egyik Kobràt, ami ott magasodott a fejünk felett Oscar Nimeyer komoly ábrázatàval pompás színekben. Elkepesztő! Engem eldöntött valami végtelen öröm megint, mert a művészet, ami fölèm magasodott monumentàlis, másrészt pedig boldog voltam, hogy legalább egy Kobràt megtalàltunk. A nap eltelt és néhány felesleges kör után az utakon ismét a reptéren voltam indulásra készen. A gép éjjel landolt Natalba, Brazília èszak-keleti partján. A sofőr a kis táblával a kezében, melyen a nevem dìszelgett, várt rám, hogy felvegyen és elvigyen oda, ahol egy újabb fejezet kezdődik...
