Amikor az este leszáll, akkor indul a közösségi élet. Elhoztam magammal a solo kártyát, mert nem foglal nagy helyet és igen hasznos lehet út közben, ha az ember olyan helyre kerül, ahol van idő. Az esti sörözés mellé javasoltam a kártyát. Natália és Daniel lelkesek voltak, mert nagy játékosok, de a többiek is örültek neki, mert valami új dolog érkezett, amit még nem ismertek. Marivaldo nem nagyon bízott magában, úgyhogy szerényen annyit mondott, hogy ő csak figyel az első körben. Nem kellett hozzá túl sok, hogy jó hangulat kerekedjen. Hamarosan megérkeztek a szomszédok is gyerekestül és mindenki érdeklődve nézte, hogy mi történik az asztalon. A lámpa gyenge fénye hunyorogott a fejünk felett és mindig amikor kicsit nagyobb szellő süvített végig a fák között, akkor a lámpa pislákolni kezdett és néha ki is aludt egy-egy pillanatra. Egy nő, aki a szomszédos házból érkezett, egy gyermekkel a karján úgy döntött, hogy megprobalja a játékot. A férfiak kevésbé voltak bátrak. A nő, habár pici gyerekei is vannak idősebbnek tűnik. Pár fogát elhullatta már és látni rajta, az évek kemény munkáját és az élet barázdáit. Ők azok, akik a farinha-t gyártják a szomszédban. A nő a daráló egyik végén tömködi be a gyökereket a kezdetleges masinába, a férfi pedig hajtja a biciklit, ami egy hevederrel, mint egy ékszíj rá van csatlakoztatva a farinha gyártó gépezetre. Minden kézi munka. Nameg lábi.
Ma, Natalia és Daniel visszamentek São Paulo-ba. Én egész nap a folyó mellett voltam. Reggel kimostam a ruháim az udvari csap alatt, kiteregettem és elmentem a folyó partra, ami 5 perc séta ide, az erdőn át, ami a nyár folyamán lápvidékké változik a víz több méteres emelkedése miatt. Most tél van. Viszonylag sok a csapadék, de nyáron kevés eső esik, viszont borzasztó meleg van. (Jelenleg csak 30 és 40 fok között van nap közben ) Dél körül visszatért Marivaldo is a házba és elmentünk a közelben egy útszéli kricsmibe ebédet enni, majd utána az egész napot a folyó partján töltöttük. Beszélgettünk és aztán elmentünk a homokpad végéig, hogy lássuk, hogy megy le a nap.
Elképzelhetetlen színekben ékeskedik a természet. A kék, a zöld és a különféle fehérek olyan harmóniája van, hogy nem lehet mást, csak bámulva csodálni. Ahogy a fehéres homokon járok, ropog a lábam alatt mint a hó, csak épp forró s nem hideg. A lagúnát csodalva egy pillanatra előbukik egy delfin, aminek nagyon megörülök, mert eddig nem olyan az Amazonia vidék amilyennek otthon az emberek elképzelésében él. Nem annyira könnyű vadállatokat, vagy egyéb nem vad állatokat látni közelről. A lagunában van piranha és krokodil is, de még egyiket sem láttam. Egy majmot és egy lajhárt sikerült megpillantani messziről. Ez minden. Ma a folyó partján állva arra gondoltam, hogy ez itt tényleg a paradicsom.
Az udvar, ahol a ház van az összes zajával együtt a gyermekkorom idézi. Főleg reggel, amikor a kakas rázendít az ébresztőre és érezni a felkelő nap első sugarainak a melegét, ahogy rávetődik a poros udvar egy-egy árnyék nélküli szegletére. A kötélen lógnak a mosott ruhák és valahonnan étel illata úszik be az udvarba.
A szomszédba erőteljes gyerek zsivaly és kacagás hangzik fel időnként. Egyik gyerek mos a hátsó udvarban, a kicsik a folyó parton játszanak. Az apa valamit molyol a kertben. Valaki főzi az ebédet. Az egész család együtt él és mozog egy megszokott rendben. Mindenkinek megvan a feladata. Akkor is egymás körül élnek, ha már felnőttek. Így alkotják a közösségeket. Odébb egy másik család a vízparton tevékenykedik. Az apa a halász hálót húzza ki a vízből, a 10 év körüli lánya segédkezik, a kicsik pedig mellettük lubickolnak a vízben. Feljebb a vízparton az út mentén az idősebb generáció és a lány gyermekeik egy fa tákolmanyban ebédet főznek az arra elhaladóknak. Ma, mi is itt eszünk. Aszfalt utak nincsenek, csak erőteljes narancssárga színben virító kavicsos, poros földútak. Nincs forgalom zaj, csak néha egy-egy autó vagy motor hajt el sebesen, nagy port kavarva maga mögött. A távolban valaki éget valamit és az égett száraz növényzet szaga terjed szét minden felé. Az emberek szívesen osztják meg amilyük van és a távolabb elő közösségekből is megjelennek néha egy kávéra, beszélgetésre, vagy épp "üzleti találkozóra". Ejtenek néhány szót arról, hogy kinek a terméke milyen értéket képvisel, majd megbeszélnek néhány alapvető dolgot és egy régi elnyűtt, kopottas iskolai füzetbe egyikük leírja az elhangzottakat. Nem írja alá senki, de mégis van súlya. Ott van a füzetben. Aztán, mindenki feláll és megy a dolgára. A gyermekeknek van iskola itt a rezervátum területén belül, de jelenleg téli szünet van. A nagyobb gyermekeknek pedig be kell menniük Santarém-ba iskolába. Itt nincs internet. Ezek a gyerekek nem lógnak a neten, csak a fákon és a vízbe levert cölöpökön. Néhány háztartásban van ugyan tévé, de nem azt bámulják egész nap. Tegnap láttam, hogy a vb-t nézik a kissé rossz minőségű képernyőn. Az idősebbek az ajtón kívül ülnek műanyag székeken és úgy bámulnak befelé. hogy mi a meccs állása. Itt nincs mikrohullám és a mobiltelefon is, amit használnak időszámítás előtti, de arra a célra jó, amire kell. Lehet vele telefonálni, a többi meg csak rizsa az élettől. Persze a fiatalabbaknak van okos telefonja, de egyet sem látok egész nap azon lógni. (Nyilván nincs rajt net) Itt máshogy megy az élet. Máshogy mennek a dolgok. Este a szomszédok átjönnek és van közösségi élet. Játék, zene vagy csak laza beszélgetés a mindennapi élet egyszerű dolgairól. A negyedik éjszaka után kezdek én is aklimatizálódni ehhez az élethez. Ma megkérdeztem Marivaldot a függőágyban lazulás közepette, hogy boldog e itt így és azt felelte, hogy igen. Ez az a hely, ahol nyugalmat találtam,-mondja. Nincs sietség, nincs stressz. Itt van a természet. Nekem ez tökéletes. Elégedett vagyok vele. Aztán a gondolataimba merültem ebben a témában, elhallgattunk és csak néztük a vizet..
 |
| Piranha állkapocs, amit a vízparton találtam |
 |
| Így zajlanak az esték. Móka, kacagás |
 |
| Tapajó folyó |
