Első utam Dél-Amerikàba, Brazíliába
Azt hiszem mióta az eszem tudom, úton akartam lenni. Talán azért, mert èrzem hogy az ilyenfajta tudás sokkal mélyebb intarziàkat mar belém mint ha csak szimplán elkezdek olvasni róla egy szobában ülve kényelmesen. Ez egy másfajta élmény. Sokáig érleltem magamban ezt a gondolatot mire igazi lett. Le kellett vetkőzni a társadalom által körém szőtt normákat, amikről azt gondoljuk, hogy szükségünk van rá. De vajon valóban így van ez? Te tényleg elhiszed, hogy szükséged van korlátokra, reklámokra, gyógyszerekre és egy olyan életre amiben minden arról szól hogy várj amíg agg leszel mert majd akkor jön el a te időd? Atyám! .. kit akarnak etetni ezzel? De komolyan. ..
Dél-Amerika. Oh Isten a mennyekben. Mindig olyan távol voltàl és most benned vagyok. Érzem a szagod, az illatod, a leheleted, a véred lüktető àramàt. A rezdülèseket a végtagokban.
Amikor eldöntöttem, hogy ide jövök nem sokat gondolkodtam. De igazság szerint sohasem gondolkodtam sokat nagy döntések előtt. Megèrik benned mint egy alma és érzed hogy hova lépj. Emlékszem hogy felszàllok a repülőre és már nyugodt vagyok. Az utolsó napok kaotikusak. 34 évet hogy teszel bele két 80 literes bőröndbe? Azóta sem tudom a választ. Úgy tűnik ebben nem vagyok olyan jó. Nem tervezek, csak megyek. Bankszàmla megszüntetés, lakás, ház, autó eladás, kijelentkezès egy règi èletből. Egy élet, amit èpìtettel, már nem kényelmes többé. Kicsit megkopott. Kicsit kinőtted a tanulsagait. Kicsit nyugtalan lettél benne. Egy zuhatagbòl lomha folyò lett. Összedobalom a cuccot és remélem, hogy meglesz minden, amire szükségem lesz. Sajog a lelkem a könyvek, a hangszerek, a bringa, pár kép és személyes holmi miatt. Nyugtatom magam, hogy ezek csak göncök. Minden tudásuk és emlékük bennem van. A többi meg csak anyag, ami úgyis eltűnik az idővel. Elengedem, de érzem ennek az anyagi létnek a nehézséget magamban. Ugyanabban a pillanatban pedig szánalmasnak érzem magam emiatt és titokban szégyenlem ezt az érzést. Nagy levegő, tovább. Új könyvek kellenek, új hangszerek, új sport, új tudás.
Ülök a repülőn. Közel 10 óra a séta a felhőkön Lisszabonbòl Sao Paulo külvárosába. Hosszú. Unalmas órák. 3 film és zsibbadt végtagok amikor végre recseg a mikrofon és az utaskìserő bemondja, hogy elkezdtük a landolás és 30 perc múlva földet érünk. Földet? Mármint úgy érted Dél-Amerikàt èrünk. Dél-Amerika. Dél-Amerika. Elkezd gyorsabban verni a szìvem. Izzad a tenyerem. Fénysebesen zùgnak a gondolataim. Megtettem. Elindultam. Itt vagyok. Ülök
a székemben és ismètelgetem a fejemben a gondolatot. Ìzlelem az új nyelv új szavait. Ez a negyedik. Apró mosolyra húzom a szám, mert ha lehetek szánalmas akkor lehetek büszke is magamra ezekért. Itt vagyok. Mindjárt a kontinenshez ér a lábam. Poros lesz a cipőm tőle. Érzem majd a szelèt. Beszìvom a trópusi levegőt a tüdőmbe. Dél-Amerika. Az ismeretlen. Dél-Amerika a misztikus. Brazília a hatalmas...
