Hajóval az Amazonas folyón 2.
Januàr 4.-e van. Reggel arra ébredtem, hogy a hajó kiköt és üvöltöznek körülöttem, hogy sajtot, sajtot. Felülök a függőágyon és miközben érzem minden tagom az éjszaka után, próbálok magamhoz térni.
Elképzelem hogy festhetek kívülről. Egy indián vonasú szimpatikus nő rám néz és elmosolyogja magát. Én is mosolygok. Minek ide verbális kommunikáció? Szavak nélkül is értjük egymást. Kikászálodok a szűkös menedékemből és álmos fejjel elindulok a hajó másik oldalára, hogy vegyek valamit a helyiektől. Valamiféle sajtot kínálnak és coxinhát megint. Mindkettőből veszek és felcipelem a kajás zsákot a felső fedélzetre. Kenyér, sajt, alma és paradicsom. Ez a reggeli. Evés közben a tájat nézem. Kicsit mintha megváltozott volna.
Az Amazonasz hatalmasra szélesedett és a folyó partján homokos, füves legelőkön marhák táplálkoznak békésen. A vízparti viskókhoz tartozó stégekről gyerekek ugrálnak a folyóba és élvezik a napsütést. A part homokos löszfallá válik és a távolban dimbes-dombos, hegyes-völgyes táj tűnik elő. A folyó itt több kilométer széles. A legszűkebb rész, ahol áthajóztunk, az olyan 30-40 méter széles lehetett. Kimegyek a hajó orrába, hogy jobban lássam magam előtt a tájat. A fejem felett vadul lebeg Pará megye zászlaja.
Az Amazonasz okkerból világos barnába forduló színét a felhők árnyéka festi néhol foltosra és amikor a nap előbukik a szakadozott felhők közül, akkor melegíti a hátam. Az otthoni nyarakat idézi ez az érzés. A folyó felett folyamatos a szél és ez némileg frissen tartja a levegőt. A búgó motor konstans morajlása és a monotónia álmossá tesz akkor is, ha csak nemrég keltem fel. Az éjjel megálltunk Gurupá kisvárosában, hogy néhányan kiszálljanak, mások meg beszálljanak.
A kikötőben már állt egy hatalmas katamarán, úgyhogy ráhajóztunk és kikötöttünk azon. Kikötői jól megtermett fickók elkezdtek dobozokat ki és bepakolni a hajóra. A két hajó közti távolság olyan 80-100 centi lehetett. Ezen keresztül oldottak meg mindent. Flip-flopban brillirozva a korlát, a vízre vert kicsit sem stabil cölöpök és a másik hajó között. Itt nincs biztonság. Itt túlélés van és akrobatika kérem szépen. Ha kisebb vàrosokban motort látok, hárman vagy négyen ülnek rajt. Az egész család és abból kettő kiskorú és abból is az egyik bébi. Bukósisak senkin sincs. A kikötőt bámuló, mellettem álló leányanya a nyugtalan gyerekét próbálja kordába tartani, ahogy az ficánkol a karjai között, mint egy partra vetett hal. Több fiatal lány is van a hajón. Pici gyerekkel. Nem saccolom őket többre 15 évesnél. Olyan fiatal az arcuk. Arra gondolok, hogy még ők is gyerekek. Mit tudnak az életről amit majd a gyerekeiknek kellene megtanítaniuk? Hisz én sem tudok róla semmit. Ebben a korban én azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák e a testiséget. A motorcsónakokon akrobatikázó gyerekektől, a flip-flopban ügyeskedő dokk munkáson át, a leányanyáig, itt mindenki túlélő. Egy másik planéta túlélői, ahol a problémák egész mások mint ott, ahol mi élünk...
Elképzelem hogy festhetek kívülről. Egy indián vonasú szimpatikus nő rám néz és elmosolyogja magát. Én is mosolygok. Minek ide verbális kommunikáció? Szavak nélkül is értjük egymást. Kikászálodok a szűkös menedékemből és álmos fejjel elindulok a hajó másik oldalára, hogy vegyek valamit a helyiektől. Valamiféle sajtot kínálnak és coxinhát megint. Mindkettőből veszek és felcipelem a kajás zsákot a felső fedélzetre. Kenyér, sajt, alma és paradicsom. Ez a reggeli. Evés közben a tájat nézem. Kicsit mintha megváltozott volna.
Az Amazonasz hatalmasra szélesedett és a folyó partján homokos, füves legelőkön marhák táplálkoznak békésen. A vízparti viskókhoz tartozó stégekről gyerekek ugrálnak a folyóba és élvezik a napsütést. A part homokos löszfallá válik és a távolban dimbes-dombos, hegyes-völgyes táj tűnik elő. A folyó itt több kilométer széles. A legszűkebb rész, ahol áthajóztunk, az olyan 30-40 méter széles lehetett. Kimegyek a hajó orrába, hogy jobban lássam magam előtt a tájat. A fejem felett vadul lebeg Pará megye zászlaja.
Az Amazonasz okkerból világos barnába forduló színét a felhők árnyéka festi néhol foltosra és amikor a nap előbukik a szakadozott felhők közül, akkor melegíti a hátam. Az otthoni nyarakat idézi ez az érzés. A folyó felett folyamatos a szél és ez némileg frissen tartja a levegőt. A búgó motor konstans morajlása és a monotónia álmossá tesz akkor is, ha csak nemrég keltem fel. Az éjjel megálltunk Gurupá kisvárosában, hogy néhányan kiszálljanak, mások meg beszálljanak.
A kikötőben már állt egy hatalmas katamarán, úgyhogy ráhajóztunk és kikötöttünk azon. Kikötői jól megtermett fickók elkezdtek dobozokat ki és bepakolni a hajóra. A két hajó közti távolság olyan 80-100 centi lehetett. Ezen keresztül oldottak meg mindent. Flip-flopban brillirozva a korlát, a vízre vert kicsit sem stabil cölöpök és a másik hajó között. Itt nincs biztonság. Itt túlélés van és akrobatika kérem szépen. Ha kisebb vàrosokban motort látok, hárman vagy négyen ülnek rajt. Az egész család és abból kettő kiskorú és abból is az egyik bébi. Bukósisak senkin sincs. A kikötőt bámuló, mellettem álló leányanya a nyugtalan gyerekét próbálja kordába tartani, ahogy az ficánkol a karjai között, mint egy partra vetett hal. Több fiatal lány is van a hajón. Pici gyerekkel. Nem saccolom őket többre 15 évesnél. Olyan fiatal az arcuk. Arra gondolok, hogy még ők is gyerekek. Mit tudnak az életről amit majd a gyerekeiknek kellene megtanítaniuk? Hisz én sem tudok róla semmit. Ebben a korban én azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák e a testiséget. A motorcsónakokon akrobatikázó gyerekektől, a flip-flopban ügyeskedő dokk munkáson át, a leányanyáig, itt mindenki túlélő. Egy másik planéta túlélői, ahol a problémák egész mások mint ott, ahol mi élünk...
