Olinda, Pernambuco
Úgy esett, hogy végül a szúnyogoknak köszönhetően nem sokat időztem Pitimbu városában, az Isten háta mögött. 2 éjszaka nem aludtam mert dög meleg volt, a ventillátor iszonyat hangokon recsegett és vérszomjas szúnyog hadak várták nyàlcsorgatva, hogy valamelyik testrèszem csak egy milimèternyit is kilògjon a lepedő alól. Mondtam Amandànak, hogy ez így nem lesz jó. Nem hagyhat itt egyedül ezekkel a vèrebekkel. Amikor délelőtt elmentünk, hogy boltot kutassunk fel a környéken egy jó cipirinha reményében, akkor egy hatalmas ricsajjal közeledő rozoga volksbusz jelent meg a távolban. Amanda leintette. Itt így működik. Ha meg akarod tudni a menetrendet, akkor állítsd meg a buszt, mondta nekem. A busz már majdnem mellettünk volt, mikor kettő olyat dudàlt, hogy majd bele süketültem. A sofőr egy középkorú bajszos csóka, kedvesen közölte, hogy lépjünk fel a buszra, mert ott van a menetrend. Csináljunk róla képet. Miközben a kormányt tartotta, két ujja között füstölgő cigaretta majdnem ràègett az ujjaira.
Amikor ránk mosolygott kivillant az az egy foga, ami még megmaradt. A boltban, ami egy garázsból átalakított árulda volt, nem találtunk jeget úgyhogy visszafele menet Amanda megállt egy idős néni haza előtt és elkezdett tapsolni. Mit csinálsz? Kérdeztem tőle. Megkérdezem a "nagyit", hogy van e nála jég. Brazíliában így szokás. Random módon megjelenhetsz házaknál kis, mindennapi dolgokért. A taps meg azért van, mert nincs csengő. A nénike kedves, nyugodt nagymama ábrázattal és mosollyal jelent meg az ajtóban. Van jég? Kérdezte tőle Amanda. A néne kettőt fordult és visszatért egy két literes műanyag flakonnal, amit a mèlyfagyòbòl hozott elő. Nem fogadott el pénzt. Csodás volt a mosolya. Másnap kimentünk a 10-es buszra. 10:30 fele jelent meg ugyanakkora zajjal mint előző nap. Ez itt teljesen szokványos. Vagy jön, vagy nem. Irány Goiana, ahonnan majd lesz másik busz vissza. Végül mikor leszàlltunk Goiana-ban két lépést sem tettünk és egy kocsiból odaszòlt valaki a nyüzsgő utcán a hősègben. Nem értettem, majd megjelent egy fürge idősödő fickó és közölte, hogy 15 reál Recife, akarunk e menni. Olcsóbb és gyorsabb mint a busz, szóval megint beszàlltunk egy szakadt fiatba, hogy nem hivatalos blabla car formájában tèrjünk vissza.
A templom oldalában ülő rongyos, meggyötört arcú férfi a politikai firka alatt,- mely az épp aktuális miniszterelnököt gyalázta,- rám meredt, majd elfordìtotta a fejét. A kanapészörfről senki nem jelzett, úgyhogy úgy döntöttem, hogy egy éjszaka hostelben maradok Olindàban.
Olinda egy csodás kis gyöngyszem, olyan, amilyet még itt Brazíliában nem nagyon láttam. A történelmi városban sètalgatva az embert könnyen magával ragadja az a látvány, amit a holland gyarmati idők hagytak hátra. Ez az első város, ahol többè kevésbé, rendben vannak az épületek.
A különféle színek kombinációja csak úgy pompázik, ahogy az ember elsètal előttük a lemenő nap árnyékában. A macskaköves utak itt egy kicsit más érzetet adnak, mint a normál utcákban a város más részein. A templomok harangoznak és Olinda óvárosa zöldbe veszik. Az egésznek a tetején pedig eléd tárul az óceán.
Amikor a hollandok megérkeztek ide, akkor a làpra èpìtett Recife volt a központ. Olinda, a háttérben, északra Recife-től, dimbes-dombos és amikor a portugálok úgy döntöttek, hogy kiverik a hollandokat, akkor Olinda lett a központ. A legenda szerint, amikor behajòztak az óceánon és meglàttàk akkor felkialtott valaki: "oh, linda", ami annyit tesz portugàlul, hogy milyen szép. Sajnos szerencsétlen módon leègett, így maradt végül mégis Recife a megye székhelye, de a templomokat és az épületeket sikerült azért megmenteni többé kevésbé. Ha erre jártok ezt mindenképp nézzétek meg.
 |
| Pitimbu, Paraìba, Brazília |
Amikor ránk mosolygott kivillant az az egy foga, ami még megmaradt. A boltban, ami egy garázsból átalakított árulda volt, nem találtunk jeget úgyhogy visszafele menet Amanda megállt egy idős néni haza előtt és elkezdett tapsolni. Mit csinálsz? Kérdeztem tőle. Megkérdezem a "nagyit", hogy van e nála jég. Brazíliában így szokás. Random módon megjelenhetsz házaknál kis, mindennapi dolgokért. A taps meg azért van, mert nincs csengő. A nénike kedves, nyugodt nagymama ábrázattal és mosollyal jelent meg az ajtóban. Van jég? Kérdezte tőle Amanda. A néne kettőt fordult és visszatért egy két literes műanyag flakonnal, amit a mèlyfagyòbòl hozott elő. Nem fogadott el pénzt. Csodás volt a mosolya. Másnap kimentünk a 10-es buszra. 10:30 fele jelent meg ugyanakkora zajjal mint előző nap. Ez itt teljesen szokványos. Vagy jön, vagy nem. Irány Goiana, ahonnan majd lesz másik busz vissza. Végül mikor leszàlltunk Goiana-ban két lépést sem tettünk és egy kocsiból odaszòlt valaki a nyüzsgő utcán a hősègben. Nem értettem, majd megjelent egy fürge idősödő fickó és közölte, hogy 15 reál Recife, akarunk e menni. Olcsóbb és gyorsabb mint a busz, szóval megint beszàlltunk egy szakadt fiatba, hogy nem hivatalos blabla car formájában tèrjünk vissza.
 |
| Goiana |
A templom oldalában ülő rongyos, meggyötört arcú férfi a politikai firka alatt,- mely az épp aktuális miniszterelnököt gyalázta,- rám meredt, majd elfordìtotta a fejét. A kanapészörfről senki nem jelzett, úgyhogy úgy döntöttem, hogy egy éjszaka hostelben maradok Olindàban.
 |
| Olinda |
Olinda egy csodás kis gyöngyszem, olyan, amilyet még itt Brazíliában nem nagyon láttam. A történelmi városban sètalgatva az embert könnyen magával ragadja az a látvány, amit a holland gyarmati idők hagytak hátra. Ez az első város, ahol többè kevésbé, rendben vannak az épületek.
A különféle színek kombinációja csak úgy pompázik, ahogy az ember elsètal előttük a lemenő nap árnyékában. A macskaköves utak itt egy kicsit más érzetet adnak, mint a normál utcákban a város más részein. A templomok harangoznak és Olinda óvárosa zöldbe veszik. Az egésznek a tetején pedig eléd tárul az óceán.
Amikor a hollandok megérkeztek ide, akkor a làpra èpìtett Recife volt a központ. Olinda, a háttérben, északra Recife-től, dimbes-dombos és amikor a portugálok úgy döntöttek, hogy kiverik a hollandokat, akkor Olinda lett a központ. A legenda szerint, amikor behajòztak az óceánon és meglàttàk akkor felkialtott valaki: "oh, linda", ami annyit tesz portugàlul, hogy milyen szép. Sajnos szerencsétlen módon leègett, így maradt végül mégis Recife a megye székhelye, de a templomokat és az épületeket sikerült azért megmenteni többé kevésbé. Ha erre jártok ezt mindenképp nézzétek meg.
