Recife, Pernambuco, Brazìlia
Recife Brazìlia legnagyobb városainak egyike, Pernambuco államban és mint ilyen, tele van mindenféle jóval és kevéssé jóval. A host, akinél lakom azok közé tartozik, akik a küzdő középréteget képviselik Brazíliában. A hatalmas felhőkarcoló épületek Nyújorkra, -Novajork, ahogy itt mondják, -emlékeztető nagysággal nyúlnak az égbe. Az óceán part itt a városban nem olyan, mint Natalban. Az óceán part itt barátságtalan többféle tekintetben is. Egyrészt nem nagyon van homokos part, másrészt pedig őrülten élesfogú emberhúst szívesen fogyasztó cápák úszkálnak az óceánnak ezen a részen. Száz méterenként hatalmas táblák hirdetik a cápa veszélyt, tavaly még egy turista is odaveszett, -meséli nekem Amanda, aki itt nőtt fel a közeli Olinda városában. Az óceán part és a hatalmas felhőkarcolók között van az óceán parti út. Még mindig nem tudom, hogy szeressem e vagy ne ezt a várost. Voltak részek, ahol megérintett egy pillanatra. Főleg az a rész, ahol a történelem néhol, még fellelhető. Az erős európai behatás itt is megmaradt, akár São Luís városában, csak itt a hollandok hagyták hátra erőteljes nyomaikat a vàrosban. Rengeteg katolikus templom, többségük romokban hever ugyan, de mégis egy olyan arculatot kölcsönöznek a városnak, ami kicsit érdekesebbé és talán egy picit szerethetővè teszi. Recife nekem a lehetőségeket, az új ötleteket és perspektívákat jelenti inkább mintsem a környék szeretetét. Amanda, a brazìliai lány,- aki saját bevallása szerint az indián és a fekete kultúra keveredése,- itt született ezen a vidéken. Azt mondja az az álma, hogy egyszer Európát érjen a lába. Nem akar itt maradni. 27 éves és elfáradt a szegénységbe. Amikor a minap a buszon Olinda felé közelítettünk, akkor egy adott pillanatban rám nézett és azt mondta, hogy nemsokára odaérünk az állomásra. Én szegény vagyok, tehát ez a környék is szegény. Készülj fel erre. Érzésre 50 fok van. Szakad rólam a víz. Ránéztem és mondtam neki, hogy ez mind nem fontos, csak az, hogy menjünk az óceánhoz úszni a többit meg majd az élet megoldja. Amandaval Natalban találkoztam és rögtön éreztem, hogy ő más, mint az általános tömegek. Nyitott gondolkodású, őszinte lány, akit igencsak meggyötört a brazìliai valóság. De ő mégis erős és derű látó. Nyitott új dolgokat tenni és munkál benne valami másféle motiváció, ami előre viheti őt és talán engem is. Elkezdtük közösen gondolkodni azon, hogy mit lehetne csinálni. Úgy néz ki, hogy elkezdünk együtt dolgozni egy közös projekten, ami, majd mindkettőnek a jövőt jelentheti. (Erről a projektről majd később szólok pár szót) Ma Amanda bejött a városba bringával és az az elvetemült ötlete támadt, hogy menjünk vissza Olindába, a 10 km-re lévő városba. Javasolta, hogy üljek hátul a csomagtartón és majd ő tekeri a drótkecsķét. Egy pillanatra csendbe maradtam. Erre ő megkérdezte félek e. Viccelsz? Kérdeztem tőle és a következő pillanatban már a 4 sávos avenyún lavíroztunk a buszsávban, Brazília agyrém közlekedése közepette. Én az oldalra csapott lábaimmal farmer szoknyában egyensúlyoztam az egysebesseges járgányon, ő meg küzdött az elemekkel meg a pedállal. Az úttest olyan, mint mindenhol máshol Brazília szerte. Az autósok nem igazán vesznek figyelembe itt sem gyalogost, sem bringast. Nincs biciklis sáv, mindenki dudál és mindenki menni akar. Miután majdnem levitte egy busz a lábfejem mondtam neki, hogy talán szálljunk fel inkább egy buszra. Az őrült túlélő akció után, melyben lepergett előttem életem filmje és a gyerekkorom, amikor utoljára ilyen élményben volt részem, felszálltunk biciklistől egy buszra. Olinda városában az állomáson szinte csak fekete börű vagy fèlvèr embereket lehet látni. Nagyon szegény a környék és amikor lementünk az óceán partjára, akkor egy rakás szemét keresztezte az utam, amikor próbáltam bemenni a vízbe. A környék, ahol megszállok kicsit puccosabb és a lakosság 80-85%-a fehér bőrű. Szomorúan kiábrándító valóság ez arról, hogy milyen különbségek vannak jelen és milyen szakadékot képeznek ember és ember között..
