Santarém és Alter do Chão, Pará
Reggel 9 felé dokkolt a hajó Santarém városának egy külterületén. Leszállt a nagy tömeg. Nagy volt a készülődés. Az emberek leszerelték a függőágyakat és hirtelen nagyon üressé vált a fedélzet. Elköszöntem Louis-tól, akinek a hajóút előtt tropára ment a kamerája és ígéretet tettem neki arra, hogy elküldök
pár képet a hajón töltött napokról.
Louis olyan munkát végez, amiben azt vizsgálja, hogy különböző cégek mennyire használják ki azokat az épületeket, amiben működnek. Állandóan utazik Franciaországon belül. Úgy saccolom, hogy korombeli lehet, így nem csoda, hogy meglepődtem, amikor egy adott pillanatban előhúzott egy igencsak meggyötört öreg, régi mackót a táskájából, amiben a legfontosabb dolgoit tárolta.
Ránéztem kissé meglepetten és közben azt gondoltam, hogy remélem nem megint egy őrült csókával hozott össze a sors. Ez a korombeli srác egy évet töltött a riói egyetemen csere program keretein belül. 3 nyelven beszél, komoly állása van Franciaországban és egyedül utazik. Egyedül utazik a gyermekkori mackójaval. Hát Istenem, mindenkinek van valami bónája. Amikor rám nézett, kicsit sem szégyenkezett miatta, úgyhogy csak megbeszéltük, hogy az enyém is megvan, csak kicsit nagyobb és nem cipelem magammal. A leszállás után kiderült, hogy a másik 3 francia srác a hajóról szintén Alter do Chão felé veszi az irányt, úgyhogy együtt elindultunk felkutatni a buszmegállót, ahol azt a buszt lehet leinteni, ami Alter-be megy. Nem is kellett sokat várni rá. Útközben kiderült hogy Yann, az oldalt felnyírt, de közepén hosszú raszta hajú férfi egy igazi nagy utazó. Amolyan szabad lélek. Amikor először megláttam a hajón, arra gondoltam, hogy ezzel a csókával biztos nem lenne közös témám. A fura tetoválások amiket látni lehet a testén nem keltettek bennem túl jó benyomást. Végül egész jót beszélgettünk és a következő pár napot is együtt töltöttük ugyanazon a szálláson. Soha nem ítélkezz.
Alter do Chão olyan, mint egy kis turista falucska. A jelek szerint nagyon népszerű brazílián belül és az évnek csak egy bizonyos szakában elérhető, amikor nincs monszun. Ilyenkor kevesebb a csapadék és a víz szintje annyira lent van, hogy homok padok emelkednek ki a vízből és lezárnak egy részt a Tapajó-nak nevezett folyóból.
Az így kialakult lagúna vize szépségesen mély zöld és körös körül csodás és vad természet éli világát.
Az utcán árusok várakoznak és kínálják a kézzel készítette ékszereket. El sem tudtam képzelni eddig, hogy miként lehet ebből megélni, de aztán találkoztam Daniel-el a venezuelai sráccal, aki megszólított és úgy döntöttem leülök mellé. Azt mondta, hogy aznap 100 real-t keresett. Az azért nem olyan rossz. Azt is mondta, hogy fáj a nyaka, úgyhogy megbeszéltük, hogy egy fülbevalóért cserébe kaphat egy nyak kezelést. Felcsillantak a szemei. Úgy tűnik erre tényleg mindenhol és mindenkor van igény. Megbeszéltük, hogy ma főzünk valamit együtt és megejthetjük a bizniszt. Kicsit aggódom a pénz miatt. Ez a dolog rám ült az utóbbi napokban. Jó lenne valami munkát találni, de annyira nem könnyű a dolog. Vagy talán csak a rossz beidegződés képzi a félelmeket és érzem, hogy mekkora teher ez. Úgy döntöttem, tegnap, hogy átúszom a lagúnát, mert a mozgás az mindig jó mindenféle nyavalyákra. Nem tűnt olyan távolinak a túloldal, de nem igazán számoltam a szembe jövő áramlással. Messzebb volt, mint gondoltam. Ahogy közeledtem kicsit úgy éreztem magam mint Leonardo a Part című filmben. Boldog voltam, hogy magam mögött hagytam azt a turista zajt, ami a túloldalon volt.
Előttem volt a tiszta vadon minden zajával és csendjével és amikor kiléptem a mély zöld vízből a fehér homokba éreztem azt a nyugalmat, amit a természet adhat. De még ez sem volt igazán elég, hogy csak úgy simán elengedjem a pénzzel kapcsolatos aggályaim. Amikor sétálsz egy vad idegen kultúrában mint egy utazó, akkor érezheted úgy, hogy hátrányból indulsz, főleg ha nem vagy a csúcson a nyelvtudással.
Este bementem a faluba, mert megtudtam, hogy a Mangó bár előtt lehet wifit vadászni. A szálláson az egyik srác megadta a wifi kódot, "így nem kell bemenned és fogyasztanod",-mondta,- és közben mosolygott. Egy olasz sráccal slattyogtam el a bárig, ahonnan szomorú latin dallamok szűrődtek ki. Ledobtuk magunkat a fal tövébe és elkezdtük csenni a netet. Szemben a járdán egy pár szintén a telefonjába merülve szörfözött nagy bőszen. Mellettük egy másik szintén az ingyen wifit használta. Úgy tűnik, hogy ez ilyen bevállt dolog itt. Az előző napokban vettem egy brazíliai sim kártyát, hogy legyen netem. Persze nem működik. A boltban ezt elfelejtették közölni. Azt mondtam olyat adjanak, ami egész Brazíliában működik. Ezt adták. Még regisztrálni sem vagyok képes, mert nincs hálózat. Kínomban beültem egy étterembe meginni egy kávét, mert ki volt írva, hogy van wifi. Egy açaiért és egy kávéért annyit fizettem, hogy az európai árak csak elbújnának szégyenükben. Net nélkül nem nagyon tudom megtalàlni a kanapékat és az önkéntes melókat. Vagy legalábbis majdnem lehetetlen. Estére jól elfáradtam. Úgy döntöttem lesz ami lesz visszamegyek a szállásra, befekszem a kis függőágyamba és alszom. Elalvás előtt elmormoltam magadban valami ima felét az univerzum irányába, hogy kell meló és kell egy hely, ahol jól leszek és a nyelvet is tudom tanulni. De főleg pénz kell. Elaludtam nagy nehezen. Rengeteg volt a szúnyog a szél csend miatt. Akkor még nem gondoltam, hogy ez másnap véget nem érő egész napos trópusi esőt jelent. Reggel amikor kinyitottam a szemem láttam bejönni egy fickót. A nyitott konyhába sietett és ott leült. Amikor felkeltem, hogy elkészítsem a reggelim ott ült bőrig ázva s úgy tűnt, hogy vár valamire. A franciák már a konyhában iszogatták a kávét. Elkészítettem a reggelim és oda ültem az ember mellé. Azzal a brazìliai nyelvtudással amim van elkezdtem vele beszélgetni. Hamar kiderült, hogy itt él nem messze egy rezervátumban az esőerdő közepén. Meséli, hogy lehet ott is megszállni és vannak különböző tevékenységek turistáknak, amiben kicsit jobban megismerhetik a vadont. "Lehet ott dolgozni vagy munkát találni? "- kérdezem tőle, s mondom neki, hogy nem nagyon maradt pénzem, mert több mint 3 hónapja vagyok már úton. Szükségem lenne valami melóra. Azt mondta, hogy lehet és valami növényekről beszélt, de nem értettem minden szavát. Elmondta, hogy hogy lehet odajutni és hogy maradhatok ott vele és a családjával. Végül azt mondta, hogy holnap eljön ide és felvesz délután. Felnéztem az égre és magamban hálát adtam, hogy ilyen autentikus utakon léphetek a gyarapodás útjára anyagi és kulturális szempontból is. Órák óta esik.. ma már nem fog megállni az eső...
pár képet a hajón töltött napokról.
Louis olyan munkát végez, amiben azt vizsgálja, hogy különböző cégek mennyire használják ki azokat az épületeket, amiben működnek. Állandóan utazik Franciaországon belül. Úgy saccolom, hogy korombeli lehet, így nem csoda, hogy meglepődtem, amikor egy adott pillanatban előhúzott egy igencsak meggyötört öreg, régi mackót a táskájából, amiben a legfontosabb dolgoit tárolta.
Ránéztem kissé meglepetten és közben azt gondoltam, hogy remélem nem megint egy őrült csókával hozott össze a sors. Ez a korombeli srác egy évet töltött a riói egyetemen csere program keretein belül. 3 nyelven beszél, komoly állása van Franciaországban és egyedül utazik. Egyedül utazik a gyermekkori mackójaval. Hát Istenem, mindenkinek van valami bónája. Amikor rám nézett, kicsit sem szégyenkezett miatta, úgyhogy csak megbeszéltük, hogy az enyém is megvan, csak kicsit nagyobb és nem cipelem magammal. A leszállás után kiderült, hogy a másik 3 francia srác a hajóról szintén Alter do Chão felé veszi az irányt, úgyhogy együtt elindultunk felkutatni a buszmegállót, ahol azt a buszt lehet leinteni, ami Alter-be megy. Nem is kellett sokat várni rá. Útközben kiderült hogy Yann, az oldalt felnyírt, de közepén hosszú raszta hajú férfi egy igazi nagy utazó. Amolyan szabad lélek. Amikor először megláttam a hajón, arra gondoltam, hogy ezzel a csókával biztos nem lenne közös témám. A fura tetoválások amiket látni lehet a testén nem keltettek bennem túl jó benyomást. Végül egész jót beszélgettünk és a következő pár napot is együtt töltöttük ugyanazon a szálláson. Soha nem ítélkezz.
Alter do Chão olyan, mint egy kis turista falucska. A jelek szerint nagyon népszerű brazílián belül és az évnek csak egy bizonyos szakában elérhető, amikor nincs monszun. Ilyenkor kevesebb a csapadék és a víz szintje annyira lent van, hogy homok padok emelkednek ki a vízből és lezárnak egy részt a Tapajó-nak nevezett folyóból.
Az így kialakult lagúna vize szépségesen mély zöld és körös körül csodás és vad természet éli világát.
Az utcán árusok várakoznak és kínálják a kézzel készítette ékszereket. El sem tudtam képzelni eddig, hogy miként lehet ebből megélni, de aztán találkoztam Daniel-el a venezuelai sráccal, aki megszólított és úgy döntöttem leülök mellé. Azt mondta, hogy aznap 100 real-t keresett. Az azért nem olyan rossz. Azt is mondta, hogy fáj a nyaka, úgyhogy megbeszéltük, hogy egy fülbevalóért cserébe kaphat egy nyak kezelést. Felcsillantak a szemei. Úgy tűnik erre tényleg mindenhol és mindenkor van igény. Megbeszéltük, hogy ma főzünk valamit együtt és megejthetjük a bizniszt. Kicsit aggódom a pénz miatt. Ez a dolog rám ült az utóbbi napokban. Jó lenne valami munkát találni, de annyira nem könnyű a dolog. Vagy talán csak a rossz beidegződés képzi a félelmeket és érzem, hogy mekkora teher ez. Úgy döntöttem, tegnap, hogy átúszom a lagúnát, mert a mozgás az mindig jó mindenféle nyavalyákra. Nem tűnt olyan távolinak a túloldal, de nem igazán számoltam a szembe jövő áramlással. Messzebb volt, mint gondoltam. Ahogy közeledtem kicsit úgy éreztem magam mint Leonardo a Part című filmben. Boldog voltam, hogy magam mögött hagytam azt a turista zajt, ami a túloldalon volt.
Előttem volt a tiszta vadon minden zajával és csendjével és amikor kiléptem a mély zöld vízből a fehér homokba éreztem azt a nyugalmat, amit a természet adhat. De még ez sem volt igazán elég, hogy csak úgy simán elengedjem a pénzzel kapcsolatos aggályaim. Amikor sétálsz egy vad idegen kultúrában mint egy utazó, akkor érezheted úgy, hogy hátrányból indulsz, főleg ha nem vagy a csúcson a nyelvtudással.
 |
| A mangó bár |
 |
| Francia útitársakkal közös ebéd a parton |
Este bementem a faluba, mert megtudtam, hogy a Mangó bár előtt lehet wifit vadászni. A szálláson az egyik srác megadta a wifi kódot, "így nem kell bemenned és fogyasztanod",-mondta,- és közben mosolygott. Egy olasz sráccal slattyogtam el a bárig, ahonnan szomorú latin dallamok szűrődtek ki. Ledobtuk magunkat a fal tövébe és elkezdtük csenni a netet. Szemben a járdán egy pár szintén a telefonjába merülve szörfözött nagy bőszen. Mellettük egy másik szintén az ingyen wifit használta. Úgy tűnik, hogy ez ilyen bevállt dolog itt. Az előző napokban vettem egy brazíliai sim kártyát, hogy legyen netem. Persze nem működik. A boltban ezt elfelejtették közölni. Azt mondtam olyat adjanak, ami egész Brazíliában működik. Ezt adták. Még regisztrálni sem vagyok képes, mert nincs hálózat. Kínomban beültem egy étterembe meginni egy kávét, mert ki volt írva, hogy van wifi. Egy açaiért és egy kávéért annyit fizettem, hogy az európai árak csak elbújnának szégyenükben. Net nélkül nem nagyon tudom megtalàlni a kanapékat és az önkéntes melókat. Vagy legalábbis majdnem lehetetlen. Estére jól elfáradtam. Úgy döntöttem lesz ami lesz visszamegyek a szállásra, befekszem a kis függőágyamba és alszom. Elalvás előtt elmormoltam magadban valami ima felét az univerzum irányába, hogy kell meló és kell egy hely, ahol jól leszek és a nyelvet is tudom tanulni. De főleg pénz kell. Elaludtam nagy nehezen. Rengeteg volt a szúnyog a szél csend miatt. Akkor még nem gondoltam, hogy ez másnap véget nem érő egész napos trópusi esőt jelent. Reggel amikor kinyitottam a szemem láttam bejönni egy fickót. A nyitott konyhába sietett és ott leült. Amikor felkeltem, hogy elkészítsem a reggelim ott ült bőrig ázva s úgy tűnt, hogy vár valamire. A franciák már a konyhában iszogatták a kávét. Elkészítettem a reggelim és oda ültem az ember mellé. Azzal a brazìliai nyelvtudással amim van elkezdtem vele beszélgetni. Hamar kiderült, hogy itt él nem messze egy rezervátumban az esőerdő közepén. Meséli, hogy lehet ott is megszállni és vannak különböző tevékenységek turistáknak, amiben kicsit jobban megismerhetik a vadont. "Lehet ott dolgozni vagy munkát találni? "- kérdezem tőle, s mondom neki, hogy nem nagyon maradt pénzem, mert több mint 3 hónapja vagyok már úton. Szükségem lenne valami melóra. Azt mondta, hogy lehet és valami növényekről beszélt, de nem értettem minden szavát. Elmondta, hogy hogy lehet odajutni és hogy maradhatok ott vele és a családjával. Végül azt mondta, hogy holnap eljön ide és felvesz délután. Felnéztem az égre és magamban hálát adtam, hogy ilyen autentikus utakon léphetek a gyarapodás útjára anyagi és kulturális szempontból is. Órák óta esik.. ma már nem fog megállni az eső...
