A Tapajó Flonának nevezett nemzeti parkban, csak kettő darab busz közlekedik naponta kifelé a Flónából. Reggel 4 körül megy az egyik, a másik meg hat harminckor. Az utolsó estén még kártyáztunk egyet a gyerekekkel és aztán az utolsó játszma után felugrottak és megölelgettek mielőtt átmentek a másik házba. Marivaldo nem volt otthon egész nap én meg tíz után már nem nagyon akartam rá várni. Még nem tudtam, hogy miként lesz másnap. Az is megfordult a fejembe, hogy esetleg maradhatok is, hogy minden dolgok ellenére talán ez volt az első hely mióta úton vagyok, ahol elkezdtem kötődni emberekhez és a csodás közeghez is. Ugyanakkor az egész "járni akarok" veled kérdés kicsit belerondított ebbe az idillbe, úgyhogy úgy határoztam, hogy jobb ha magam mögött hagyom ezt a helyzetet. Akkor döntöttem így, amikor Marivaldo éjjel 1-kor felkapcsolta a villanyokat az udvaron és elkezdte a nevem kiabálni. "Wtf?!",-gondoltam magamban és felkeltem. A ház előtti teraszon ült és én is oda ültem. "Mikor indulsz holnap"?,-kérdezte. Ott ültünk a sötétben, csak az udvari lámpa fénye szűrődött oda. A sötétben arról magyarázott nekem, hogy mennyire bírja a búrám és ha elmegyek még sokáig emlékszik majd rám, akkor is ha nem akartam vele járni. Nem értettem sok mindent, de éreztem, hogy nincs tovább maradasom itt, még akkor sem, ha igazán a szívem csücske lett a gyerekekkel töltött idő és ez a fajta nyelvtanulás. Mikor kikászálódtam a függőágyból 5-kor, még bőszen tündökölt a csillagos ég és zenélt az Amazónia a háttérben.
 |
| Amikor elhagyom a paradicsomot |
Hátamra csaptam a motyómat és elindultam a sötét úton kifele a Flónából. Az udvarból kifelé menet még feltűztem egy üzenetet a macsétére és leszúrtam a homokba az elé a ház elé, ahol gyerkőceim éltek, a szomszédban. Köszönetet írtam mindenért és meghagytam, hogy tanuljanak nyelveket, mert másokkal kommunikálni jó és hasznos és hogy maradjanak mindig ilyen boldogok és gondtalanok. Talán hagyok bennük valami nyomot. A hajnal kellemesen meleg volt, de a nappalok után kicsit frissítően hűvösnek tűnt a vörös úton besüvítő szellő. 26 fok lehetett. Elindultam hátamon a nehéz hátizsákkal. Egy-két fényforrás pislákolt csak jobbról,balról és felettem az ég elkepesztően csillagos volt. Gyaloglás közben próbáltam ismerős csillagképeket találni, de itt egész más az égbolt, mint amit én ismerek. Azt hittem, hogy 6-kor indul majd a busz, de amikor a hosszúra nyúlt árnyékom beleveszett a lakott területek után az út sötét alagútjába és még mindig sehol sem volt a busz, akkor elkönyveltem, hogy talán valamit félreértettem és az utolsó busz akkor süvített el a ház előtt, amikor kinyitottam a szemem a függőágyban. Ez szívás, gondoltam, mert az Isten háta mögül kikeveredni igencsak macerás. Ahogy feloldódott az éjszakai ég sötét kéke és a csillagok szépen lassan, egyenként feloldódtk az égbolton, én már megtettem körülbelül 2 kilométert és a hátizsák nagyon elkezdte húzni a vállam. Egészen kivilágosodott. Gondoltam lesz, ami lesz, majd stoppolok, vagy valami. Aztán az út mentén egy nő és egy férfi ültek egy padon. Megálltam és megkérdeztem, hogy jár e a busz és hogy mikor. Azt mondták, ők is a buszra várnak, ami nemsokára jön. Kicsit megkönnyebbültem azért, mert Santarém városa 2,5 óra busszal. Nincs közel, de ezeken az úttalan utakon nem sok esély van minőségi stoppra. A busz tele volt a munkába menő emberekkel és úgy zötyögött a vörös kavicsos utakon, hogy majd szét esett.
Végül 9 fele ért be Santarém városába, ami állítólag az Amazónia legrégebbi városa. Gondolom Pará-ban. Mivel Alter do Chão-ba nem ment busz az Isten gyönyörű háta mögül, úgy döntöttem, hogy Santarém lesz az irány. Amikor beért a busz, megláttam az Amazonaszt messziről, úgyhogy leszálltam a buszról és elindultam a víz irányába és a sorsra bíztam magam meg a bennem felbukkanó intuíciókra. Megtaláltam a hajó állomást, aminek meglepően jó wifi-je volt, úgyhogy olcsón fellelhető szállás után néztem. Nem volt. Aztán arra gondoltam hogy 60 reálom van, mi a frászt kezdek ennyivel. Nem jutok sokáig. A folyó partján napernyők alatt posztoló jegyárusok közül az egyik megszólított és kiderült, így is jegyhez lehet jutni Manausba. Megkérdeztem mennyi és hogy lehet e a vàrosban pénzt váltani. A fickó kis fecnire felírt egy nevet és azt mondta, hogy délben indul a hajó. 10 óra lehetett akkor. Elindultam és hamarosan találtam is egy pénzváltót, ahol beváltottam 100 eurót, majd elmentem kaját venni és visszafelé megálltam más jegyárusítók előtt, hogy megtudjam mi az ár máshol. Az előző fickó azt mondta hogy 150 a jegy, de nekem (Nyilván mindenkinek ezt mondja..)130. A nő a kérdésemre, hogy mennyi a jegy, azt mondta, hogy 150. Itt mutatkozott meg igazából az elmúlt 2 hét nyelvtanulási időszaka, mert montam neki, hogy az ember a másik bódéban jobb árat adott. Akkor 130 mondja a nő. Nem válaszoltam. Mennyi?,- kérdezte. 110 mondtam. Mosolygott és mondta, hogy megnyertem. Talán mondhattam volna kevesebbet is, de nem akartam pofátlanul alkudni. Belém-be, 800 kilométerrel lejjebb az Amazonas deltában még a hostom alkudozott nekem most meg lazán elrendeztem mindent, úgyhogy amikor megvolt a kaja és a lealkudott jegy, akkor elégedett mosollyal a képemen gyalogoltam a kikötő felé a tikkasztó hősègben, ahol az épp luxushajóról leszálló jólfésült angol turisták úgy néztek rám, mintha valami földönkívüli lennék.
 |
| Megtaláltam a kikötőt |
El tudom képzelni, hogy nézhetek ki, ha már ők is így néznek rám. Jó rajtam most nincs Dolcse meg nem vagyok jól vasalva, ellenben izzadok mint a dög, de legalább volt alkalmam a legutóbbi mosás során legalább öblítőt tenni a mosott ruhák közé. Ami elég nagy szó mostanság nálam. Ez a hajó jóval nagyobb, mint a másik amivel idáig eljöttem.
 |
| Ismét a hajón, ezúttal 2 napra |
Több mint ezer függőágy hely van itt. A fedélközben hatalmas nagy zöldellő paradicsom szállítmány van nameg a sokszor említett öreg ördögök. Én a 950-es függőágy hely vagyok és ezennel megint elindultam felfelé a folyón.. fáradtan, koszosan, munka nélkül, de a piranha leves érzésével a számban és annak a tapasztalásával, hogy úsztam a piranhákkal és krokodilokkal tele Tapajó folyóban.
Úgy, hogy megtettem már csaknem ezer kilométert az Amazonaszon és részt vettem két hét intenzív nyelvtanfolyamon a paradicsomban teljesen ingyen, mert az ember filozófiája ott az, hogy ha megteheted, hogy segítesz, akkor miért ne tennéd meg? "Lehet, hogy egyszer nekem lesz majd szükségem segítségre és akkor majd valaki nekem is segít " (Marivaldo) Több, mint 3 hete függőágyban alszom és kézzel mosom a ruháim és különleges sztorikat hallgatok különleges sorsokról. 110 napja vagyok úton, ami nem mindig könnyű, de végül lesznek pillanatok és emberek, amik és akik vonalakat melyítenek majd a tenyeremen és olyan tudást írnak, ami megmásíthatatlan és elvehetetlen.
